Josen futva vágott át a kanyargós erdei úton. Kezével
szorosan markolta piszkos ingjét, amit duzzadásig tömött ízletes gyantafürttel.
A nap már lemenőben volt, narancsos fénye átszűrődött a vékonytörzsű éger- és nyárfák
között. A fiú gyorsan haladt a derékig érő páfrányok között, már jól ismerte a
járást. Mezítlábas léptei tompa puffanásként visszhangzottak a ritkás erdőben.
A talaj egyre inkább besüppedt talpa alatt, ahogy beért a mocsárba, de ez sem
lassíthatta, fűcsomóról fűcsomóra ugrálva szökdelt, arcán az ifjúság gondtalan
mosolya terült szét.
Nem sokkal később egy falucska bukkant fel előtte.
Mohatetős, görbefalú házai Josent szunnyadó lápiszörnyekre emlékeztették. Az
aprócska fiú megtorpant, és onnan kémlelte a tájba olvadó épületeket. Ahogy ott
állt, mozdulatlanságba dermedve, szinte láthatatlannak érezte magát. Mézszínű
fürtjeibe belekapott az erdőillatú szellő, amely olyan lágy volt, akár a
legfinomabb selyem. Josen lassan végig járatta tekintetét az épületeken, és
szeme megakadt a legtávolabbi kunyhón. Az pontosan olyan volt, mint az összes
többi, ívelt fala sötétbarna tőzegtömbökből épült, tetejét vastagon moha borította,
a fiúcska szívét azonban melegség járta át a látványtól. Édesanyja egészen
biztosan odabent volt, és őrá várt. Talán már a vacsora is az asztalra kerül,
mire hazaér. A gondolattól a nyál is összefutott a szájában, és egy pillanatra
lazított a köténybe szedett ingjének fogásán, mire az összegyűjtött gyümölcs
majdnem kipottyant belőle.
