Héliumos lufi

– Operatív törzs, operatív törzs – morogtam bosszúsan. – Ki találta ki ezt a baromságot?

Fél kézzel a tévé felé intettem, mire a híradó helyett Donald kacsa idióta feje tűnt fel a képernyőn. Úgy hápogott, mint egy koronavírusos malac.

Kihúztam a következő fiókot. Csekkek, borítékok, egy tekercs zsineg, meg egy számológép került elő belőle. Semmi érdemleges. Ahogy odébb léptem, megrúgtam a földön heverő bögrét. Kár érte, szép darab volt; kínai porcelán, kézzel festett rózsákkal meg minden, de így, csorbán, letört füllel már nem sokat ért. Ragasztó bűbájjal talán meg lehetne csinálni, de kérdés, mennyire lenne tartós a hatása.

– Hé, Rózsika! Mondja csak, hol tartja az aranyat? – kiáltottam föl, közben már a következő fiókban turkáltam.

Gurgulázó torokhang szakadt ki a nőből. Arccal a plafonhoz préselődve nem is csoda, hogy nem beszélt szép, kerek mondatokban. Azt hiszem, a becsapódáskor az orra is eltörött.

– Na, találtál valamit? – lépett be Vicuska a szobába. Fél szemmel felsandított Rózsikára, és rosszallóan megcsóválta a fejét. – Komolyan, Misi? Már megint szórakozol velük, mielőtt kinyírnád őket?

– Szerinted nem olyan, mint egy elszabadult héliumos lufi? – röhögtem fel Donald asztmás hápogását is túlharsogva.

Vicuska felsóhajtott, és még egy utolsó, lesajnáló pillantást vetett rám, mielőtt a túlsó falnál magasodó szekrényhez ment volna.

Tovább figyeltem Rózsikát és azon gondolkodtam, ha madzagot kötnék a lábára, még inkább olyan lenne, mint egy lufi.

Odatoltam alá egy széket, előkaptam a korábbi fiókban talált zsineget, és munkához láttam.

– Tessék csak, tessék! Olcsón adom! – kiáltottam röhögéstől fulladozva, amikor végeztem. Vicuska a szokásos, „hagyjál már a baromságaiddal” tekintettel fordult felém. – Tudom, hogy mindig is egy besavanyodott-rózsavízszagú-vénlány lufira vágytál! – kacsintottam rá.

Pengevékony ajka mosolyra húzódott. Tudtam én, hogy nem olyan sótlan, mint amilyennek mutatja magát.

Apró cseppek koppantak a vállamon.

– Hé, Misi fiú! Azt hiszem, ereszt a lufid! – Vicuska vigyora még szélesebb lett.

– Fúj! – Azonnal leugrottam a székről, és undorodva néztem föl. Apró, aranyszínű cseppek potyogtak Rózsikából.

Vizelettel bosszulta meg a csínytevésemet, és talán ezt az egész rablást is.

– Megvan a széf – közölte Vica, ahogy újra a szekrény felé fordult. – Nyírd ki a nyanyát és húzzunk el innen!

Feloldottam a Rózsikát plafonra szegező varázslatot, mire a nő egyenesen az üvegasztalra zuhant. Biztos, ami biztos, azért még szétrobbantottam a szívét egy jól irányzott ártással.

A tévében Donald kacsa éppen pecázni indult. A készülék felé intettem, hogy csatornát váltsak.

– Újabb magyar állampolgároknál mutatták ki az új koronavírus-fertőzést, ezzel ezerhatszázötvenkettő főre nőtt a hazánkban beazonosított fertőzöttek száma – közölte feszült arccal Szellő István.

– Legalább már emiatt nem kell aggódnod, Rózsika – pillantottam a szilánkok közt fekvő nőre, aztán könnyed léptekkel elindultam a széfet lebegtető Vicuska után.

Négy rövid részlet

Négy történetkezdést szeretnék bemutatni nektek. Van köztük olyan, amit szívesen továbbolvasnátok?

1. Történet

Baleset volt, győzködtem magam még annyi év után is, de ez nem változtat a tényen, hogy megöltem Malint. Akkor éjszaka megfogadtam, hogy sohasem beszélek arról, amit abban a láp-erdőben tettem, most mégis arra készülök, hogy vallomást tegyek, ráadásul a legnagyobb szélhámosnak, akivel az önkéntes száműzetésem óta összeakadtam.

Közelebb hajoltam a tábortűzhöz, miközben azt mérlegeltem, mivel is kezdjem, hogy ne nézzen teljesen őrültnek. A lángok kellemesen melengették az arcomat, a levegőt átjárta az égő cédrus balzsamos illata. A ránk telepedő csöndet csak a gallyak roppanása törte meg.

Kylian szemben ült velem, és a lopott karkötőt vizsgálta, aztán rám pillantott vörösesbarna tincsei mögül. Félelmetesen éles tekintete volt, amit nem tudtam sokáig állni, és inkább a tüzet bámultam helyette.

– Meddig vársz még, hogy elmondd, mégis mi az ótvaros fene lakozik benned? – vont kérdőre erélyesen.

Döbbenten fölkaptam a fejem. Hát tudja? De hogyan?

2. Történet

William leroskadt a fa tövébe, és mellkasára tapasztotta a kezét. Mélyeket lélegzett, hogy úrrá legyen zihálásán, ám amikor vádliját elkapta a görcs, felhagyott a próbálkozással. Szitkozódva masszírozta a fájdalmasan feszülő izmot. Muszáj volt, hogy kiengedjen, különben nem képes tovább szaladni, és akkor vége van.

A férfi szakadt pólóját alvadt vér borította, amiből gyomorforgató izzadtság és rothadásnak induló hús szaga áradt. William gyors pillantást vetett a karját elcsúfító, felhólyagosodott égési sebekre, aztán óvatosan odébb csusszant, és kilesett a göcsörtös törzs mögül.

Semmit sem látott. A délutáni napfény átszűrődött a fák között, az erdő rezzenéstelennek tűnt. A férfi azonban tudta, hogy a Húsnyelő ott van valahol a közelben, és csak arra vár, hogy ő előmásszon a rejtekéről. Gyorsabbnak kell lennie. Ha eléri a falu határát, már nem bánthatja. Legalábbis William ebben reménykedett.

Persze, az egészről ő tehet, hiszen, ha nem hergelte volna az égieket, azok nem szabadítottak volna rá egy halott lelket. Mostanra már rég megbánta, hogy olyan elbizakodottan viselkedett, amikor legutóbb összegyűltek az áldozati oltárnál, és azt is megfogadta, hogy ha sikerül ezt túlélnie, többé nem hallgat majd Jonathanra.

William mély levegőt vett, és a fatörzsbe kapaszkodva fölegyenesedett. A fülében zubogó véren kívül nem hallott semmit, és vádlija még mindig gyötrelmesen hasogatott, de tovább kellett mennie. Éppen eleget volt már egyhelyben. Összeszedte hát maradék erejét, és megiramodott.

3. Történet

Cree csak egy drága selyemköpenyben pöffeszkedő, szánalmas idiótát látott, amikor bátyjára nézett. A szüleik bezzeg olyan csillogó szemmel bámultak Caira, mintha maga az Akadémia igazgatója lépett volna be a házba, és nem csak egy röhejesen jólfésült mágustanonc.

– A kiválasztott visszatért – szólalt meg gúnyosan Cree, ahogy jó alaposan végigmérte bátyját a csillogó csizmájától egészen a hajába fűzött gyöngyökig. – Minek köszönhetjük, hogy… – A fiú hangját elnyomta az utcán felharsanó kiáltás.

– Vajúdik! Mindjárt szülni fog!

Cree gyomra bukfencet vetett a szavak hallatán, és azonnal leverte a hidegveríték. Tudta, hogy mi fog történni. Tudta, hogy ez a gyermek is olyan lesz, mint a többi: átokverte. Amióta a változás hulláma elért hozzájuk, egy ép csecsemő sem született, és mindez az Ősteremtő eltűnésének köszönhető.

– Azt hiszem, eljött az én időm – jelentette ki Cai magabiztosan, és az ajtóhoz igyekezett.

Ibolyaszín köpenye, amelyen az Akadémia aranycímere, egy tenyérnyom díszelgett, lágyan fodrozódott minden lépésnél.

Cree a szüleire pillantott. Az arcukon ugyanaz az aggodalom ült, amely őt is megbénította. Jól emlékezett rá, hogy nézett ki az első, aki ezzel kórral született még nyolc évvel ezelőtt. Az újszülött viaszszín bőre alatt fekete pókhálóként futottak az erek, elvékonyodott szemhéja alatt fürjtojás méretű, vérágas, pupilla nélküli szem domborodott, és az, ami ez után történt, még mindig kísérti álmában.

A világ formálódik. Új erők törnek az Ősteremtő helyére, és ennek az emberek isszák meg a levét. Cree távozó bátyja után nézett. Nem hitte, hogy fivére képes lenne bármin is változtatni.

4. Történet

A randi nem alakult túl jól. Nem Svennel volt a baj, én viselkedtem úgy, mint egy nagy rakás szerencsétlenség. Kezdésként majdnem lerántottam az asztalterítőt, aztán meg arra a kérdésre, hogy milyen az új életem, képes voltam igennel felelni. Persze, tudom, nyelvi különbségek, meg minden, de ez akkor is ultra ciki.

Így belegondolva, el sem tudom képzelni, hogy volt Svennek akkora önuralma, hogy ne röhögjön a képembe. Az én hülyeségem az egész, hiszen belementem a találkába, pedig még nincs három hónapja, hogy kiköltöztem, és a nyelvet sem beszélem rendesen.

Még mindig égett az arcom, ha a találkozónkra gondoltam, pedig már fél órája hazakísért, és túl vagyok egy fél tábla epres csokin is. Ezek után kész rejtély, hogy miért akar holnap is látni. Lehet, valamiféle mazochista, és velem kínozza magát. Mondjuk, akkor én is az vagyok, mert beleegyeztem. Legalábbis remélem, hogy egy randiba egyeztem bele, és nem valami másba. Na mindegy, ezen már kár agyalni. A holnapi találkánál azért figyelni fogok a különös részletekbe, nehogy olyasmibe csöppenjek, amibe nem akarok.

Rion

Lassan beköszöntött az ősz. Odakint az erdő égővörös, sárga és rozsdabarna színben pompázott. Az idő szürke volt és nyirkos, ráadásul már egy hete nem látták a napot a sűrű felhőtakarótól. Az eső egyre hangosabban dobolt a pajta tetején. Rion keresztbe tett lábbal, a szalmába dőlve feküdt a Rejtekhelyen. Még egy kis reggelit is hozott magával arra az esetre, ha megéheznének, de a lány megint váratott magára.
Rion behunyta a szemét, és fülelt, de aztán a csönd és az eső ritmikus kopogása szép lassan álomba ringatta. Nem tudta, mennyit alhatott, csak arra ébredt, hogy egy hűvös kéz simogatja a homlokát. Bágyadtan nézett fel, és Elanort pillantotta meg, aki mellette ült. A lány kedvesen mosolygott rá, hosszú, gesztenyeszín hajából csöpögött a víz és a ruhája is csupa sár volt. Megint fiúnak öltözött. Rion nagyot nyújtózkodott a szalmában, aztán lustán az oldalára hemperedett.
– Merre voltál? – kérdezte álomittasan.
– Kint az erdőben.
– Ilyen időben? Egyedül? – kérdezte gyanakodva, de Elanor nem válaszolt. Rion némán fürkészte a lány arcát, majd dühösen ciccentett. – Kazuval – állapította meg sértődötten. – Túl sokat vagytok együtt.

Őssólymok

"...Elanor rövid szünetet tartott, és kibámult a hatalmas, üvegtelen ablakon. – Tudod, néha arra gondolok, hogy megszökök innen. Egyszerűen magam mögött hagyom Sólyomvárat, és szabad leszek. A hegyekbe mennék, és megkeresném az őssólymokat, amikről apa mesélt.
– Ugyan már, Elanor! Azok a madarak talán nem is léteznek – mondta Kazu, mire a lány dacosan felszegte a fejét..."

Húsvéti borzongás

– Marie! Találtam még egyet! – rikkantotta Max az erdőszélről, magasba emelve a hímes tojást. – Egy fénylő zöldet!
Húga a babérbokor mögül bukkant elő, és vigyorogva szaladni kezdett felé.
– Jaj, de szép! – mondta, és fejüket összedugva megvizsgálták a kincset.
Max furcsa szagot érzett.
– Záptojást is gyűjtöttél? – kérdezte fintorogva, Marie válasz helyett nyelvet öltött rá.
Feltámadt a szél, amitől a dögszag csak még erősebbé vált. Max hátán borzongás futott végig. Zsigereiben érezte, hogy valami nincs rendben, mégsem tudott megfordulni, és elszaladni. Marie a semmibe meredve megragadta bátyja kezét.
– Azt mondja, tudja, merre van a húsvéti nyuszi – suttogta megigézve. – Gyere! Menjünk vele, megmutatja nekünk!

Minden kezdet nehéz

A mai jelenetet Kazu első, Sólyomvárban töltött estéjéből ragadtam ki.

Kazu ezt már nem tűrte tovább. Olyan erővel csapott az asztalra, hogy az evőeszközök hangosan megcsördültek, aztán felpattant, és villámló tekintettel Elanorra meredt.
– Te arcátlan kis… – kezdte, majd nagy nehezen visszanyelte a sértő szavakat, és Éleon úr felé fordult. – Borsóval dobált engem az imádság alatt – mutatott vádlón a lányra.
– Ez nem igaz! – Elanor talpra szökkent, és a szülei felé fordult. – Nem én voltam, hanem Lukan.
Az említett ártatlan arccal húgára meredt.
– Én? – kérdezte hitetlenkedve. – Soha nem tennék ilyen illetlenséget nagyra becsült vendégünkkel.

Mila, a kis vipera

A következő részletet is a Sólyomtollas veszedelemből hoztam.
Mila a főszereplője, szála párhuzamosan fut a sólyomvári fiatalokéval.

Nagyon kedvelem a karakterét, ennek ellenére talán ő az, akinek leginkább megnehezítettem az életét (mondjuk úgy, ahol csak lehetett, keresztbe tettem neki).

Az alábbi jelenetet még a vihar előtti csendből ragadtam ki.

Mila a heves sodrású Ruu’yon partján ücsörgött az üdezöld, zsenge fűben, és szórakozottan figyelte a hullámok táncát. A folyó zúgása egészen a lelkéig hatolt, új lendülettel töltve meg téltől zsibbadt testét, miközben a víz felől érkező lágy szellő bele-belekapott dús, égővörös fürtjeibe. A lány mellett édesapja egyik tanácsadója, Kalem foglalt helyet törökülésben, enyhén hátra dőlve, és így élvezte a tavasz első napsugarainak simogató melegét. A közeli meggyfa ágai között egy fülemüle trillázott, aztán könnyeden elrugaszkodott, és sebes szárnycsapásokkal a folyó túlpartja felé repült.
– Ma érkezik haza édesapád – törte meg a csöndet a férfi.
– Már ideje volt. Nagyon hiányzik – válaszolta Mila, és szórakozottan a folyón átívelő kőhíd felé pillantott, de azon csupán egy szénával megpakolt kocsi döcögött keresztül.
Kalem követte a tekintetét, és arcán szomorúság árnya suhant át.
– Apád a Belső Kör tagja. Jól tudod, hogy mivel jár ez a pozíció.
– Büszke vagyok rá, hogy megbecsült ember, de mégis jobb lenne, ha több időt töltene itthon. Utálom, hogy a császár minden szavára azonnal ugrania kell.
A férfi közelebb csúszott a lányhoz, és átkarolta a vállát. Bátorító mosolya láttán Milának egy csapásra jobb kedve lett.