Mila, a kis vipera

A következő részletet is a Sólyomtollas veszedelemből hoztam.
Mila a főszereplője, szála párhuzamosan fut a sólyomvári fiatalokéval.

Nagyon kedvelem a karakterét, ennek ellenére talán ő az, akinek leginkább megnehezítettem az életét (mondjuk úgy, ahol csak lehetett, keresztbe tettem neki).

Az alábbi jelenetet még a vihar előtti csendből ragadtam ki.

Mila a heves sodrású Ruu’yon partján ücsörgött az üdezöld, zsenge fűben, és szórakozottan figyelte a hullámok táncát. A folyó zúgása egészen a lelkéig hatolt, új lendülettel töltve meg téltől zsibbadt testét, miközben a víz felől érkező lágy szellő bele-belekapott dús, égővörös fürtjeibe. A lány mellett édesapja egyik tanácsadója, Kalem foglalt helyet törökülésben, enyhén hátra dőlve, és így élvezte a tavasz első napsugarainak simogató melegét. A közeli meggyfa ágai között egy fülemüle trillázott, aztán könnyeden elrugaszkodott, és sebes szárnycsapásokkal a folyó túlpartja felé repült.
– Ma érkezik haza édesapád – törte meg a csöndet a férfi.
– Már ideje volt. Nagyon hiányzik – válaszolta Mila, és szórakozottan a folyón átívelő kőhíd felé pillantott, de azon csupán egy szénával megpakolt kocsi döcögött keresztül.
Kalem követte a tekintetét, és arcán szomorúság árnya suhant át.
– Apád a Belső Kör tagja. Jól tudod, hogy mivel jár ez a pozíció.
– Büszke vagyok rá, hogy megbecsült ember, de mégis jobb lenne, ha több időt töltene itthon. Utálom, hogy a császár minden szavára azonnal ugrania kell.
A férfi közelebb csúszott a lányhoz, és átkarolta a vállát. Bátorító mosolya láttán Milának egy csapásra jobb kedve lett.