Rion

Lassan beköszöntött az ősz. Odakint az erdő égővörös, sárga és rozsdabarna színben pompázott. Az idő szürke volt és nyirkos, ráadásul már egy hete nem látták a napot a sűrű felhőtakarótól. Az eső egyre hangosabban dobolt a pajta tetején. Rion keresztbe tett lábbal, a szalmába dőlve feküdt a Rejtekhelyen. Még egy kis reggelit is hozott magával arra az esetre, ha megéheznének, de a lány megint váratott magára.
Rion behunyta a szemét, és fülelt, de aztán a csönd és az eső ritmikus kopogása szép lassan álomba ringatta. Nem tudta, mennyit alhatott, csak arra ébredt, hogy egy hűvös kéz simogatja a homlokát. Bágyadtan nézett fel, és Elanort pillantotta meg, aki mellette ült. A lány kedvesen mosolygott rá, hosszú, gesztenyeszín hajából csöpögött a víz és a ruhája is csupa sár volt. Megint fiúnak öltözött. Rion nagyot nyújtózkodott a szalmában, aztán lustán az oldalára hemperedett.
– Merre voltál? – kérdezte álomittasan.
– Kint az erdőben.
– Ilyen időben? Egyedül? – kérdezte gyanakodva, de Elanor nem válaszolt. Rion némán fürkészte a lány arcát, majd dühösen ciccentett. – Kazuval – állapította meg sértődötten. – Túl sokat vagytok együtt.