Rion

Lassan beköszöntött az ősz. Odakint az erdő égővörös, sárga és rozsdabarna színben pompázott. Az idő szürke volt és nyirkos, ráadásul már egy hete nem látták a napot a sűrű felhőtakarótól. Az eső egyre hangosabban dobolt a pajta tetején. Rion keresztbe tett lábbal, a szalmába dőlve feküdt a Rejtekhelyen. Még egy kis reggelit is hozott magával arra az esetre, ha megéheznének, de a lány megint váratott magára.
Rion behunyta a szemét, és fülelt, de aztán a csönd és az eső ritmikus kopogása szép lassan álomba ringatta. Nem tudta, mennyit alhatott, csak arra ébredt, hogy egy hűvös kéz simogatja a homlokát. Bágyadtan nézett fel, és Elanort pillantotta meg, aki mellette ült. A lány kedvesen mosolygott rá, hosszú, gesztenyeszín hajából csöpögött a víz és a ruhája is csupa sár volt. Megint fiúnak öltözött. Rion nagyot nyújtózkodott a szalmában, aztán lustán az oldalára hemperedett.
– Merre voltál? – kérdezte álomittasan.
– Kint az erdőben.
– Ilyen időben? Egyedül? – kérdezte gyanakodva, de Elanor nem válaszolt. Rion némán fürkészte a lány arcát, majd dühösen ciccentett. – Kazuval – állapította meg sértődötten. – Túl sokat vagytok együtt.

Őssólymok

"...Elanor rövid szünetet tartott, és kibámult a hatalmas, üvegtelen ablakon. – Tudod, néha arra gondolok, hogy megszökök innen. Egyszerűen magam mögött hagyom Sólyomvárat, és szabad leszek. A hegyekbe mennék, és megkeresném az őssólymokat, amikről apa mesélt.
– Ugyan már, Elanor! Azok a madarak talán nem is léteznek – mondta Kazu, mire a lány dacosan felszegte a fejét..."

Húsvéti borzongás

– Marie! Találtam még egyet! – rikkantotta Max az erdőszélről, magasba emelve a hímes tojást. – Egy fénylő zöldet!
Húga a babérbokor mögül bukkant elő, és vigyorogva szaladni kezdett felé.
– Jaj, de szép! – mondta, és fejüket összedugva megvizsgálták a kincset.
Max furcsa szagot érzett.
– Záptojást is gyűjtöttél? – kérdezte fintorogva, Marie válasz helyett nyelvet öltött rá.
Feltámadt a szél, amitől a dögszag csak még erősebbé vált. Max hátán borzongás futott végig. Zsigereiben érezte, hogy valami nincs rendben, mégsem tudott megfordulni, és elszaladni. Marie a semmibe meredve megragadta bátyja kezét.
– Azt mondja, tudja, merre van a húsvéti nyuszi – suttogta megigézve. – Gyere! Menjünk vele, megmutatja nekünk!

Minden kezdet nehéz

A mai jelenetet Kazu első, Sólyomvárban töltött estéjéből ragadtam ki.

Kazu ezt már nem tűrte tovább. Olyan erővel csapott az asztalra, hogy az evőeszközök hangosan megcsördültek, aztán felpattant, és villámló tekintettel Elanorra meredt.
– Te arcátlan kis… – kezdte, majd nagy nehezen visszanyelte a sértő szavakat, és Éleon úr felé fordult. – Borsóval dobált engem az imádság alatt – mutatott vádlón a lányra.
– Ez nem igaz! – Elanor talpra szökkent, és a szülei felé fordult. – Nem én voltam, hanem Lukan.
Az említett ártatlan arccal húgára meredt.
– Én? – kérdezte hitetlenkedve. – Soha nem tennék ilyen illetlenséget nagyra becsült vendégünkkel.

Mila, a kis vipera

A következő részletet is a Sólyomtollas veszedelemből hoztam.
Mila a főszereplője, szála párhuzamosan fut a sólyomvári fiatalokéval.

Nagyon kedvelem a karakterét, ennek ellenére talán ő az, akinek leginkább megnehezítettem az életét (mondjuk úgy, ahol csak lehetett, keresztbe tettem neki).

Az alábbi jelenetet még a vihar előtti csendből ragadtam ki.

Mila a heves sodrású Ruu’yon partján ücsörgött az üdezöld, zsenge fűben, és szórakozottan figyelte a hullámok táncát. A folyó zúgása egészen a lelkéig hatolt, új lendülettel töltve meg téltől zsibbadt testét, miközben a víz felől érkező lágy szellő bele-belekapott dús, égővörös fürtjeibe. A lány mellett édesapja egyik tanácsadója, Kalem foglalt helyet törökülésben, enyhén hátra dőlve, és így élvezte a tavasz első napsugarainak simogató melegét. A közeli meggyfa ágai között egy fülemüle trillázott, aztán könnyeden elrugaszkodott, és sebes szárnycsapásokkal a folyó túlpartja felé repült.
– Ma érkezik haza édesapád – törte meg a csöndet a férfi.
– Már ideje volt. Nagyon hiányzik – válaszolta Mila, és szórakozottan a folyón átívelő kőhíd felé pillantott, de azon csupán egy szénával megpakolt kocsi döcögött keresztül.
Kalem követte a tekintetét, és arcán szomorúság árnya suhant át.
– Apád a Belső Kör tagja. Jól tudod, hogy mivel jár ez a pozíció.
– Büszke vagyok rá, hogy megbecsült ember, de mégis jobb lenne, ha több időt töltene itthon. Utálom, hogy a császár minden szavára azonnal ugrania kell.
A férfi közelebb csúszott a lányhoz, és átkarolta a vállát. Bátorító mosolya láttán Milának egy csapásra jobb kedve lett.

Honou ifjú sárkánya

A Sólyomtollas veszedelem következő részletének főszereplője a szomszédos tartomány ifjú örököse, Kazu, aki nem sokkal azelőtt tudta meg, hogy az elkövetkezendő három évet Sólyomvárban kell töltenie.
Dühösen becsörtetett ikertestvéréhez, és arra kérte, menjen helyette, ám fivére visszakozott.

Kazu karaktere osztotta meg leginkább a bétáimat, bár való igaz, nem az a tipikusan kedves figura.

– Nem akarok Sólyomvárba menni! – kiáltotta Kazu, és indulatosan felpattant. – Kaname azt mondta, hogy azok ott mind madárszar evő bolondok!
– Nagyapánk harcolt ellenük a tízéves háborúban és mégsem tudta bevenni a völgyet, csak azt érte el, hogy csapdába csalják, és elfogják – mondta Yoshi. – Szerintem annyira azért nem lehetnek ostobák! Különben is, amikor édesapánk ott tartózkodott...
– ...túszként...
– ...nagyon megszerette Sólyom-völgyet! Hiszen emlékszel, mennyi mindent mesélt róla! Az égbe nyúló Fészektoronyról, Éleon úrról és családjáról...
– Nem érdekel apánk szentimentális beszámolója, én nem ő vagyok!
– Éleon úr gyermekei, bizonyára szívesen megtanítanak az íjászatra!
– Nagyszerű! – nevetett fel Kazu gúnyosan. – Három idegesítő kolonc, akik félnek a közelharctól.
– Akkor sem cserélek veled, túl nagy a tétje. Ha kitudódna, hogy én mentem helyetted, az Éleon úr édesapánkba vetett hitét, sőt mi több, egész Honou-ba vetett hitét rengetné meg. Ezt nem kockáztathatjuk meg!
Kazu még egy pillanatig öccse arcába nézett. Abba az arcba, amely hajszálpontosan olyan volt, mint a sajátja. Yoshi éjfekete, mandulavágású szeméből nyílt aggodalom áradt. Kazu hányingert kapott ettől a gyengeségtől, ami fivérét olyannyira jellemezte. Az utolsó csepp a pohárban öccse bocsánatkérő tekintete volt.

Ma egy részletet hoztam nektek a Sólyomtollas veszedelemből, hogy jobban megismerhessétek a főszereplőket. :)

"...Fagytól kipirult arccal, hógolyózástól átfagyott kezekkel értek a hatalmas tűzhöz, és megpróbáltak közelebb férkőzni. Jó néhány könyök beleállt az oldalukba közben, de nem számított. A forróság, amely a lángok felől áradt, jóleső zsibbadtsággal járta át testüket.
Idő közben Elanor a túloldalon felfedezte Azort. A délceg fiú kötelességtudó, magabiztos arccal meredt a lángokba. Amikor találkozott a tekintetük, a lány grimaszolni kezdett neki, de idősebbik bátyja csupán a szemét forgatta ennek láttán.
– Micsoda tökfej – mondta Lukan, aztán hangját elmélyítve utánozni kezdte őt. – Én vagyok Azor herceg! Olyan komoly vagyok, mint az észak felől érkező viharfelhők, és ezért még egy mosolyt sem tudok megereszteni testvéreim felé, sőt, inkább úgy teszek, mintha nem is ismerném őket!
– Hagyd már! – mondta Elanor, és játékosan meglökte a vállát. – Tudod, hogy ő ilyen..."

Lápiszörny (2. részlet)

– ­Nicsak, nicsak! – rikkantotta egy hang a háta mögül.

Riadtan megpördült, és Békaszájú Malinnal találta szemben magát.

A fiú öt évvel idősebb volt nála, vagy egy fejjel nagyobb, és legalább kétszer olyan széles. Arcán - nevéhez méltón - széles, vastag száj húzódott, vizenyős szeme kissé kidülledt, göndör, barna haja sártól ragacsosan meredezett minden irányba.

– Kit látnak szemeim? – horkantott Malin. – A kis Jo megint elkalandozott?

– Semmi közöd hozzá! – vágta rá harciasan Josen. – Oda megyek, ahová csak akarok!

Békaszájú hangosan felnevetett.

– Lefogadom, hogy sötétedés után már nem lennél ilyen vakmerő.

– Én ugyan nem félek semmitől – toppantott a fiúcska határozottan, mire a másik gonoszul elvigyorodott.

– Még a lápiszörnyektől sem?

– Nem! – hangzott a határozott válasz, ám Malin csak nem hagyta abba.

– Még az óriásvarangyoktól sem?

– Közel, s távol te vagy az egyetlen óriásvarangy – felelte Jo merészen, és még mielőtt a lassú gondolkodású fiú ráeszmélt volna az arcátlanságra, ő már rég kereket oldott.

Talpa alatt cuppogott a vizenyős föveny, és ő úgy szökellt, mint egy könnyűléptű őz. Még akkor is elégedett mosoly terült szét az arcán, amikor belépett a kunyhóba. Édesanyja a tűz mellett állt, és a kondérban fortyogó főzeléket kevergette. Lágy haja karamellszín vízesésként omlott vállára, durva vászonruhájának alja rojtos volt már, ő mégis olyan méltóságteljesen festett abban a piszkosszürke rongyban, hogy inkább egy palotában lett volna a helye, mintsem egy eldugott mocsári falucskában.

– Édesanyám! – szólította meg halkan. – Haza értem!

Az asszony lassan megfordult, majd mielőtt megszólalt volna, tetőtől talpig jó alaposan végig mérte őt.

– Merre jártál már megint? Csupa piszok vagy – szelíd hangjába rosszallás csendült.

– Gyantafürtöt szedtem. – Jo az asztalhoz lépett, és összefogott ingjéből óvatosan kipakolta a gyümölcsöket.

Az aprószemű, vadszőlőhöz hasonló termés opálos borostyánfényben tündökölt a rozoga nyárfaasztalon.

– A mocsárban nem terem gyantafürt – jegyezte meg az édesanyja fejcsóválva.

– Nem… valóban nem… – ismerte be a fiú vonakodva. – A nagy réten túli édesfenyvesben viszont igen.

– Nem szabadna olyan messzire elkószálnod, legalábbis egyedül nem. Alig múltál tizenhárom, szinte gyerek vagy még.

Jo bűntudatosan nézett édesanyjára. Az asszony arca megenyhült, és puha ölelésbe zárta őt.

– Nekem csak te maradtál. Mi lenne velem, ha téged is elveszítenélek?

– Tudok vigyázni magamra – suttogta a fiúcska alig hallhatóan, ám a bűntudata nőttön-nőtt, ahogy megérezte az édesanyjából áradó aggodalmat.

Valóban csak ők voltak egymásnak. Jo nem ismerte az édesapját, sosem találkozott vele, még a nevét sem tudta. Néha abban is kételkedett, hogy valóban létezett-e a férfi, aki nem sokkal születése után elhagyta őket.

– Mosakodj meg vacsora előtt – mondta édesanyja, kizökkentve őt gondolataiból. – Nem akarom, hogy ilyen maszatosan ülj az asztalhoz!

Jo engedelmesen biccentett, majd a tűzhely mellett álló lavórhoz lépett, és jó alaposan lecsutakolta térdig sáros lábát.