A Sólyomtollas veszedelem következő részletének főszereplője a szomszédos tartomány ifjú örököse, Kazu, aki nem sokkal azelőtt tudta meg, hogy az elkövetkezendő három évet Sólyomvárban kell töltenie.
Dühösen becsörtetett ikertestvéréhez, és arra kérte, menjen helyette, ám fivére visszakozott.
Dühösen becsörtetett ikertestvéréhez, és arra kérte, menjen helyette, ám fivére visszakozott.
Kazu karaktere osztotta meg leginkább a bétáimat, bár való igaz, nem az a tipikusan kedves figura.
– Nem akarok Sólyomvárba menni! – kiáltotta Kazu, és indulatosan felpattant. – Kaname azt mondta, hogy azok ott mind madárszar evő bolondok!
– Nagyapánk harcolt ellenük a tízéves háborúban és mégsem tudta bevenni a völgyet, csak azt érte el, hogy csapdába csalják, és elfogják – mondta Yoshi. – Szerintem annyira azért nem lehetnek ostobák! Különben is, amikor édesapánk ott tartózkodott...
– ...túszként...
– ...nagyon megszerette Sólyom-völgyet! Hiszen emlékszel, mennyi mindent mesélt róla! Az égbe nyúló Fészektoronyról, Éleon úrról és családjáról...
– Nem érdekel apánk szentimentális beszámolója, én nem ő vagyok!
– Éleon úr gyermekei, bizonyára szívesen megtanítanak az íjászatra!
– Nagyszerű! – nevetett fel Kazu gúnyosan. – Három idegesítő kolonc, akik félnek a közelharctól.
– Akkor sem cserélek veled, túl nagy a tétje. Ha kitudódna, hogy én mentem helyetted, az Éleon úr édesapánkba vetett hitét, sőt mi több, egész Honou-ba vetett hitét rengetné meg. Ezt nem kockáztathatjuk meg!
Kazu még egy pillanatig öccse arcába nézett. Abba az arcba, amely hajszálpontosan olyan volt, mint a sajátja. Yoshi éjfekete, mandulavágású szeméből nyílt aggodalom áradt. Kazu hányingert kapott ettől a gyengeségtől, ami fivérét olyannyira jellemezte. Az utolsó csepp a pohárban öccse bocsánatkérő tekintete volt.
– Nagyapánk harcolt ellenük a tízéves háborúban és mégsem tudta bevenni a völgyet, csak azt érte el, hogy csapdába csalják, és elfogják – mondta Yoshi. – Szerintem annyira azért nem lehetnek ostobák! Különben is, amikor édesapánk ott tartózkodott...
– ...túszként...
– ...nagyon megszerette Sólyom-völgyet! Hiszen emlékszel, mennyi mindent mesélt róla! Az égbe nyúló Fészektoronyról, Éleon úrról és családjáról...
– Nem érdekel apánk szentimentális beszámolója, én nem ő vagyok!
– Éleon úr gyermekei, bizonyára szívesen megtanítanak az íjászatra!
– Nagyszerű! – nevetett fel Kazu gúnyosan. – Három idegesítő kolonc, akik félnek a közelharctól.
– Akkor sem cserélek veled, túl nagy a tétje. Ha kitudódna, hogy én mentem helyetted, az Éleon úr édesapánkba vetett hitét, sőt mi több, egész Honou-ba vetett hitét rengetné meg. Ezt nem kockáztathatjuk meg!
Kazu még egy pillanatig öccse arcába nézett. Abba az arcba, amely hajszálpontosan olyan volt, mint a sajátja. Yoshi éjfekete, mandulavágású szeméből nyílt aggodalom áradt. Kazu hányingert kapott ettől a gyengeségtől, ami fivérét olyannyira jellemezte. Az utolsó csepp a pohárban öccse bocsánatkérő tekintete volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése