Lápiszörny (2. részlet)

– ­Nicsak, nicsak! – rikkantotta egy hang a háta mögül.

Riadtan megpördült, és Békaszájú Malinnal találta szemben magát.

A fiú öt évvel idősebb volt nála, vagy egy fejjel nagyobb, és legalább kétszer olyan széles. Arcán - nevéhez méltón - széles, vastag száj húzódott, vizenyős szeme kissé kidülledt, göndör, barna haja sártól ragacsosan meredezett minden irányba.

– Kit látnak szemeim? – horkantott Malin. – A kis Jo megint elkalandozott?

– Semmi közöd hozzá! – vágta rá harciasan Josen. – Oda megyek, ahová csak akarok!

Békaszájú hangosan felnevetett.

– Lefogadom, hogy sötétedés után már nem lennél ilyen vakmerő.

– Én ugyan nem félek semmitől – toppantott a fiúcska határozottan, mire a másik gonoszul elvigyorodott.

– Még a lápiszörnyektől sem?

– Nem! – hangzott a határozott válasz, ám Malin csak nem hagyta abba.

– Még az óriásvarangyoktól sem?

– Közel, s távol te vagy az egyetlen óriásvarangy – felelte Jo merészen, és még mielőtt a lassú gondolkodású fiú ráeszmélt volna az arcátlanságra, ő már rég kereket oldott.

Talpa alatt cuppogott a vizenyős föveny, és ő úgy szökellt, mint egy könnyűléptű őz. Még akkor is elégedett mosoly terült szét az arcán, amikor belépett a kunyhóba. Édesanyja a tűz mellett állt, és a kondérban fortyogó főzeléket kevergette. Lágy haja karamellszín vízesésként omlott vállára, durva vászonruhájának alja rojtos volt már, ő mégis olyan méltóságteljesen festett abban a piszkosszürke rongyban, hogy inkább egy palotában lett volna a helye, mintsem egy eldugott mocsári falucskában.

– Édesanyám! – szólította meg halkan. – Haza értem!

Az asszony lassan megfordult, majd mielőtt megszólalt volna, tetőtől talpig jó alaposan végig mérte őt.

– Merre jártál már megint? Csupa piszok vagy – szelíd hangjába rosszallás csendült.

– Gyantafürtöt szedtem. – Jo az asztalhoz lépett, és összefogott ingjéből óvatosan kipakolta a gyümölcsöket.

Az aprószemű, vadszőlőhöz hasonló termés opálos borostyánfényben tündökölt a rozoga nyárfaasztalon.

– A mocsárban nem terem gyantafürt – jegyezte meg az édesanyja fejcsóválva.

– Nem… valóban nem… – ismerte be a fiú vonakodva. – A nagy réten túli édesfenyvesben viszont igen.

– Nem szabadna olyan messzire elkószálnod, legalábbis egyedül nem. Alig múltál tizenhárom, szinte gyerek vagy még.

Jo bűntudatosan nézett édesanyjára. Az asszony arca megenyhült, és puha ölelésbe zárta őt.

– Nekem csak te maradtál. Mi lenne velem, ha téged is elveszítenélek?

– Tudok vigyázni magamra – suttogta a fiúcska alig hallhatóan, ám a bűntudata nőttön-nőtt, ahogy megérezte az édesanyjából áradó aggodalmat.

Valóban csak ők voltak egymásnak. Jo nem ismerte az édesapját, sosem találkozott vele, még a nevét sem tudta. Néha abban is kételkedett, hogy valóban létezett-e a férfi, aki nem sokkal születése után elhagyta őket.

– Mosakodj meg vacsora előtt – mondta édesanyja, kizökkentve őt gondolataiból. – Nem akarom, hogy ilyen maszatosan ülj az asztalhoz!

Jo engedelmesen biccentett, majd a tűzhely mellett álló lavórhoz lépett, és jó alaposan lecsutakolta térdig sáros lábát.